Névadónkról
Zeneiskolánk névadója,
Járdányi Pál (1920–1966)
A Marczibányi téri Járdányi Pál Zeneiskola gesztenyefák árnyékolta bejárata mellett a címertáblán ott áll a neve. Belépve a dallamos nyikorgással nyíló nagykapun, a Róla elnevezett Budapesti Szolfézs- és Népdaléneklési Versenyeink idején üdvözlő transzparens fogadja a résztvevő vendégeket. 2000-ben, 80. születésnapja emlékére Dinyés László szobrászművész reliefet készített, amely eredeti helyéről, a Margit körút 21. szám alatti épületünk lépcsőfordulójából velünk együtt költözött át ide, és az előtér faláról azóta néz végig szelíd mosolyával zeneiskolánk folyosóján.
Balra nyílik a nevét viselő terem, ahol a falakon a szakmai, családi fényképek és az üveges vitrinekben kiállított kéziratok, kották szintén Őt idézik meg. 2016-ban kiállítás mutatta be élete és munkássága mozzanatait. Az igazgatói irodában festmény ábrázolja, a szekrény bronzplakettet rejt. A tanáriban gyakran emlegetjük, hiszen személyisége egybeforrt zeneiskolánk hétköznapjaival és ünnepeivel. Neve a hivatalos pecséteken negyedszázada hitelesíti az idejáró diákok hangszeres bizonyítványait. A fővárosban és országszerte így ismernek bennünket: „a Járdányi”…
Ki volt az az ember, akinek nevét 1991-ben felvette zeneiskolánk? Ki volt Járdányi Pál?
A hazai komponistákat bemutató „Magyar zeneszerzők” sorozat 32. füzetének fülszövegében 2016-ban így írt Róla Kusz Veronika zenetörténész: „Járdányi Pál a II. világháborút követő két évtized magyar zenetörténetének egyik legkiemelkedőbb alakja: kiváló komponista, korszakalkotó jelentőségű népzenekutató, nagy formátumú zenekritikus és sokoldalú pedagógus volt. Rövidre szabott alkotói pályája során – művészi és politikai meggyőződéséből következően – mindvégig Bartók és Kodály nyomdokain haladt, zeneszerzői, népzenetudományi és tanári tevékenységében egyaránt. Kompozíciói közül a Vörösmarty-szimfónia, az Előszó oratórium valamint kórusművei – többek közt a Hajnali tánc, az Árva madár, a Gergő nótái – a legismertebbek, emellett azonban zenekari-, kamarazenei- és vokális darabjai egyként érdemesek a zenészek, zeneszeretők és a zenetörténészek figyelmére.”
Helyi kötődését és elismertségét bizonyítja, hogy nevével abban az elektronikus képgalériában is találkozhatunk, amely a II. kerület nagyhírű személyiségeinek emléktábláit mutatja be, köztük Járdányi Pál Hűvösvölgyi út 35. szám alatti mementóját is.
Vázlatos tömörséggel így összegezhetjük szakmai munkásságát:
Járdányi Pál Kossuth-díjas (1954), Erkel-díjas (1952, 1953) zeneszerző, népzenekutató, zenepedagógus, zenekritikus.
1930−38 meghatározó diákévek a Ciszterci Rend budapesti Szent Imre Gimnáziumában, Rajeczky Benjamin zenetörténész-énektanár hatása
1933−36 zeneszerzés-tanulmányok Bárdos Lajosnál
1936−42 zeneakadémiai tanulmányok Kodály Zoltán (zeneszerzés), Zathureczky Ede (hegedű) és Kósa György (zongora) irányításával
1938−42 néprajzi tanulmányok a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetemen (ma ELTE)
1943 néprajztudományi doktorátus megszerzése „A kidei magyarság világi zenéje” című disszertációval
1943−48 zenekritikusi munka a Forrás, a Szabad Szó, a Válasz, a Valóság, a Magyar Zene, az Új Zenei Szemle és a Rádióújság számára
1945−46 alapító tagja és művészeti titkára a Magyar Zeneművészek Szabad Szervezetének
1946−59 a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés-, zeneelmélet-, szolfézs- és népzeneoktatója
1948 az I. Nemzetközi Bartók Fesztivál zeneszerzőversenyének díjnyertese
1951−66 a Magyar Népzene Tára I.: Gyermekjátékok (1951), a Magyar Népzene Tára IV.: Párosítók (1959) és a Magyar Népzene Tára V.: Siratók (1966) rendszerezője és szerkesztője
1953−66 az MTA Népzenekutató Csoportjának munkatársa, 1960-tól osztályvezetője
Nevéhez értékes kompozíciók (zenekari-, kamarazenei és kórusművek, zongoradarabok), elemző, rendszerező, összehasonlító munkák, gyűjteményes kiadványok és pedagógiai cikkek, tanulmányok kötődnek.
Névadónk, a II. kerületben élt népzenetudós-zeneszerző bemutatása nem lenne teljes, ha nem idéznénk fel életéből olyan személyes emlékeket, amelyek a nagybetűs embert és a szerető apát is megismertetik velünk – fia, Járdányi Gergely szavaival.
„Legelső emlékeim közé tartoznak az esti éneklések. A gyerekszobában az ajtó mellett egy cserépkályha volt. Tőle jobbra az én ágyam, balra Zsófikáé. Mikor már mind a ketten ágyban voltunk, Édesapám háttal a kályhának dőlt, és két kezével a szolmizációs jeleket mutatva kis kétszólamú darabokat rögtönzött, ezeket mi énekeltük. Ezután következett a »Hm«.
A családban énekelt altatódalok zenei együgyűsége nemigen tetszett Édesapámnak, ezért kitalált számunkra egy kis pentaton dallamot. Szöveget nem is írt hozzá, csak estéről estére eldúdolta nekünk. Mi neveztük el »Hm«-nek. Édesapánk halála után – mivel akkor már nagyobbak is lettünk – soha többet senki nem énekelte ezt a dallamot. Mikor azonban húgomnak és nekem is kisgyerekeink születtek, harminc év múltán, valahonnan a mélyből, szívünk legrejtettebb zugából újra előkerült ez a kis négysoros dallam, s anélkül, hogy mondtuk volna a gyerekeknek, ők is »Hm«-nek keresztelték el az immár családi altatót. Lassan az unokáinkat, Járdányi Pál dédunokáit altathatjuk majd vele…”
„Nemcsak esténként, hanem általában is rengeteg időt töltött velünk Édesapánk. Képtelen vagyok fölfogni, hogy egy ilyen ember, egy poeta doctus, aki annyi mindennel foglalkozott, hogyan tudott mégis oly sok időt szakítani ránk. Gyakran letérdelt mellém a parkettára, s gyönyörű várakat, tornyokat épített a »Kabu«-ból. Ez még az ő gyerekkori fa-építőkockája volt. Mindig volt ideje számunkra, még akkor is, ha – a felnőttek felügyelete alól kiszökve – berontottunk hangszigetelt dolgozószobájába.
Egyik ilyen alkalommal, mikor a környékbeli gyerekekkel épp megalakítottuk a »Garibaldi csapat«-ot, egy remek kis Garibaldi-indulót improvizált, mely rögtön csapatunk zenéje lett. Egy másik alkalommal pedig, amikor a Szamár-indulót püföltem véget nem érően a zongorán, nyilván ezt megelégelve, odaült mellém, és engem ámulatba ejtve variációk hosszú sorát rögtönözte e közismert kis darabra.
Máskor is szívesen zongorázott nekem, főleg Bartókot. Az egyik kedvencem a Sárkány-tánc volt. A közös játékokon és »zenéléseken« kívül egész kis koromtól kezdve az etika és etikett szabályait is folyamatosan magyarázgatta: a kisebbet nem szabad bántani, a gyengébbet meg kell védeni, a lányokat előre kell engedni az ajtóban etc.
Sokat jártunk kirándulni, nagyon szerette a természetet. Mutatta, magyarázta szépségeit. A Gugger-hegyi kilátó egész kiskoromtól kezdve egyik kedvelt kirándulóhelyünk volt.”
„Voltak még ezen kívül »más« kirándulásaink is. Édesapám időnként kézen fogott és elindultunk a város számomra ismeretlen részei felé. Néha vidékre is mentünk. A dolog persze tetszett nekem, mert nagyon szerettem autóbuszozni (akkor még nem volt autónk). Csak fokozta az érdekességét, hogy mikor egy bizonyos kerthez, házhoz vagy lakáshoz értünk, Édesapám kezembe nyomott egy borítékot, fölemelt, s nekem be kellett dobnom a postaládába, vagy éppen a nyitott konyhaablakon keresztül. Majd távoztunk. Igen jó játék volt… Csak jóval később tudtam meg, hogy Édesapám ily módon osztogatta szét fizetésének egy jelentős részét, névtelenül támogatva azokat a családokat, ahol a családfő az 1956-os események miatt börtönben volt.”
„A másokat ért igazságtalanság, a megkülönböztetés kezdettől fogva rendkívül zavarta. Mesélte például, hogy kisgyermek-korában mily rosszul esett neki, ha valahol a cselédekkel rosszul bántak. Később, már fiatalemberként, a II. világháború vészterhes évei alatt megpróbált az üldözötteken segíteni. Mikor villamoson, autóbuszon utazott, mindig úgy állt, hogy vállával valakinek a sárga csillagát eltakarja. Később egy távoli nagybácsi segítségével, aki akkoriban magas beosztásban volt a rendőrségen, hamis papírokat is szerzett zsidó emberek számára. A legkeményebb időkben pedig a saját, illetve szülei lakásán is bújtatott zsidókat.”
„Sajnos nagyon kicsi, kilencéves voltam, amikor Édesapám meghalt. Akkor gyerekfejjel csak azt éreztem, hogy valami nagy űr keletkezett az életemben, de hogy igazából mekkora veszteség is ért bennünket, azt csak jóval később, barátok, kollégák, tanítványok és − nem utolsósorban − mestere, Kodály szavaiból értettem meg: Senki sem pótolhatatlan − mondják. De Járdányi Pál korai halála akkora űrt hagy hátra, amelyet a magyar zeneélet még sokáig érezni fog.”
A szöveget írta és összeállította:
Friedler Magdolna